Lajos néha gondol napközben Vikire, nem bódítja el ott sem lévő illata a kapitányságon, nem jelentkezik férfiassága az előző este felidézésével. Mégis puha, pelyhes meleg burkolja be esténként a lakásában, amióta Vikivel az együttélés mellett döntöttek. Boldog barátság, így gondol rá, azonban hidegen gyöngyözött a homloka, amikor először meglátta a videót. Nyolc év után ismét bármikor elveszítheti a párját, pótolhatatlan lenne. A lány előtti titoktartás piciny energiájába sem kerül, a kettős élet úgy része mindennapjainak, mint ahogy megiszik egy pohár vizet. Versenyt fut a zsarolóval vagy maga sem tudja, kivel a megtalált összetartozás megőrzéséért.

- Finom volt a pesztós csirke – bújik be este Viki mellé az ágyba. Kiszámíthatatlanok Viki változó ízei, Enikő hat-nyolc ételt tanult meg az édesanyjától, azokat variálta, talán a fiatal kora miatt. Viki egy vacsoránál képes két új étellel is meglepni. – Szorgos kislány lehettél a konyhában.

- Utáltam főzni, nem is kellett. Apáék az iskolai teljesítményt kérték számon elsőtől az egyetemig, utána lekötött az iroda. Zsolt elvárásai között volt, hogy a nőnek a konyhában a helye.

- Nem lep meg. Most viszont az én elvárásaim szerint élsz. – A szájuk már szinte összeér, Lalo mégsem csókolja meg, hanem nyelve lecsúszik a nyakához, másik oldalon tenyere öleli Viki nyakát. – Lassan, Cica! Nem kapkodunk, nem rohanunk sehova. – Viki összefonja ujjait a nyakát simogató kézzel, majd behajlítja azokat és körmeit bemélyeszti a férfi tenyerébe, ahogy Lajos a saját, ráérős, várakoztató tempójában gerjeszti. Milliméterről milliméterre süllyednek az érzékiség leszippantó spiráljába, a férfi lassan halad, de hatásosan. Mintha egy kútba nem ugorhatnál bele, helyette a falára épített csigalépcsőn lábujjhegyen kellene lelépkedned. Vikinek már-már gyötrő az egyre epekedőbb tehetetlensége, repülne abba a kútba, ám Lajos nem engedi. – A vacsorát sem habzsolod, hanem falatról falatra élvezed az ízkavalkádot a nyelveddel. Elválasztod egymástól az édest és a sóst, mint a zenében a hangszereket, külön hallod a dobot és a zongorát. Nem nyargalsz, vársz, amíg szétválnak külön-külön – az orgánuma is megváltozik, mintha éjkirálynő-varázslóasszony egy sóvárgás rúnát rajzolna a feje felé. Viki behunyja a szemét, pusztán ettől a rekesztett hangtól elélvezne, ha a hang tulajdonosa hagyná.

Nem értette Lalo vonzerejét, amíg bele nem kóstolt. A legkigyúrtabb teste volt a fiúk között, ám csaknem néma társalgó. Olykor Viki szemét magára csalogatta Zsoltról, aki kigombolt zakóban, a megszokott testhez simuló ingeiben mint méz a méhecskének, bugyiáztató volt. Lalo ezt licitálta felül, a csajozós, klubban hordott pólói széles és mély „V” kivágásúak voltak, szemtelenül, tánc közben az egész mellkasát mutatta, a póló dereka ... nos, az talán nem is volt, az alja éppen csak érintette a nadrágot, táncolnia sem kellett, csupán lépnie, hogy kivillanjon a bőre, nemcsak az, hanem az ágyékhoz haladó hasizmok pajzán vonala. Vikinek meggyőződése volt, hogy a vizuális beállítottságú lányok buktak rá, nekik mutatta, mit kaphatnak meg. Leginkább kétdimenziós fotóként tudta elképzelni, nem mozgatott meg benne semmit, Zsolt vibrálása tüzelte fel még nyílt színen is. Aztán megismerte: ezt a rekesztett, reszelős hangot, ami kizárólag a hálószobára van tartogatva, ott viszont mágnesként szögez az ágyhoz, vágysz rá holnap, holnapután, napközben is. Amikor felidézed, a távolság sem akadály, hogy felizgulj, mintha melletted állva búgna a füledbe, bemászott a lányok agyába és ott tanyát vert.

- Megint várakoztatsz, kívánlak – a nő húzza magához a férfi száját, el nem engedő csókra.

- Tudom, megint türelmetlen vagy – a búgó orgánum bármit elér, még azt is, hogy a nőnek kelljen kimondania: „kívánlak”. Sínylődsz, hogy mikor hatol már beléd ez a pasi. Felidézed magadban a tegnap éjszakát, amikor végre erőteljesen megérkezett, harsányan felnyögtél, egyszerre fájt az erő és a mélység és okozott tarkó zsibbasztó gyönyört. Ezt akarod és erre várat, tudja, hogy gyötör, de megteszi napról napra ismét, hogy érezze az átható szorítást, amivel reflexeid befogadják. – Markolj meg! – Na, ez a másik! Képes vagy kontrollálni, megismered, mi az az erő, amit kíván. Egyik kezeddel a tarkóját nyomva szorítod egymáshoz a szátokat, nyelvetek a másik torka körül tekereg, másik kezed a farkát öleli át. Élvezni, orgazmust szeretnél most, pedig pusztán az út elején jártok. Na végre! Az ajkait elhúzza tőled, halad le egy szintet, a melledet veszi a szájába, a kezed azonban nem szakad el, kapaszkodsz, tépnéd a haját, hogy gyerünk, haladj, csináld már!! Érjünk a végére, mert elalélok ha azonnal nem elégítesz ki. És nem teszi meg, srófol tovább. Hol a fenében van vége, feneke, alja annak a kútnak? Oda vágysz türelmetlenül. A tested ívben megfeszül, rád néz mint a fényképész vagy a szobrász a tökéletes, díjnyertes alkotására, elégedett azzal, amivé tett. – Kurva jó nő vagy, Cica! – csak a hangját ne használja! A szíved eddig kétszázzal vert, most háromszázra ugrik. Odüsszeusz is az árbóchoz kötözte magát a szirének ellen. Hol vannak azok a kötelek? Szükséged lenne rájuk. Megpróbálsz megszólalni, nem megy, megköszörülnéd a torkod előtte, szinte a nyáladba fulladsz. Feladod. Az lesz, úgy lesz, ahogy ő akarja, felszállsz a repülőszőnyegre, ahol a sebességet ő állítja be. Ekkor érkezik meg, de csak a csiklódhoz, nyalogat és puszil. A lábaid remegni kezdenek, ő elégedett. Visszakúszik hozzád, két karját nyújtva a füled mellé teszi, megcsókol. – Élvezd, Cica! – Baszd meg, csinálnám, ha engednéd! Ő is tudja. Hány arca van annak, hogy a férfi vezet az ágyban, a vágyban vagy a táncban? A testeteket, ketten együtt, eggyé válva. Megtanulod, hogy lehet így is, megőrizve a gyengéd meghittséget, nemcsak Pápai Zsolt dominanciájával.