Fábián Lajos arcképe az összes klán vezetőjénél, alvezéreinél, kapitányainál ki van függesztve, még Puskás Kálmánnál is. Itthon rövid, beugró munkái lehetnek egy-egy, a szervezett alvilághoz nem kötődő ügyben. Viki terhessége alatt kétszer kell két hétre, egyszer egy hónapra elutaznia, Németországba szinte hazajár, most Angliából érkezik meg.
Hajnalban a zuhany alatt tér vissza civil életébe. A távolság, az eltelt idő nem hagy várakozást, nem szokta Viki éjszakai nyugalmát zavarni, kivétel ilyenkor. Tapintatosan, óvatos puszikkal, csókokkal ébreszti, kell a nő. A türelem és a férfiúi ügyesség eredményeként Viki izzik, mire magához tér.
- Hiányoztál! – a csókcsatát szakítja meg egy édes szó.
- Megmozdult.
- Nem érzem – tenyere kedvese pocakjára csúszik.
- Nem azt mondtam, hogy futóbajnok, még csak néha.
- Gömbölyödsz – éjjeli lámpát kapcsol, látnia kell, amit érez.
Jobbról és balról is megrohanják az érzések. A hiányból adódó vágya robbanásszerűen önti el, eddig Viki pocakja olyan volt, mintha lenne ott valami. Most azonban egyértelmű a forma, a gyermekét várja és védi valahol a teste mélyében. Utoljára huszonéves hévvel, szerelmesen lángolva epekedett ennyire, azt a lányt Enikőnek hívták. Talán mégis lehet áthatóbb, érett férfiként eljutni a visszatarthatatlanság küszöbére: mély, eltéphetetlen köteléket jelez és formál tovább. Ugyanakkor vigyáznia kell feleségére és fiára. Vére a tövig hatoló, sebes felnyársalásba űzné, a szeretet és a féltés új, pihe-puha gyengédségre parancsolja.
Széttárja Viki lábait, betérdel közéjük, a látvány várakozást ébreszt. Meseszép a gömbölyödő női hasacska közvetlenül a szemérem felett. „Pótolhatatlan” – a szeretlek Enikő szava maradt, Vikié lett a pótolhatatlan, e pillanatban is az és megismételhetetlen a sugárzóan egyszerre boldog és kéjes női mosoly. Lesz még szex a terhesség alatt, fogja még a fiát növekvő dombocskaként látni, de szeretkezés közben először észrevenni a terhességet – megismételhetetlen.
- Szólsz, ha gond van! – a látvány teszi, hogy eddig nem tapasztalt óvatossággal halad.
- Milyen gond lehetne? – felhőtlenül válaszol.
- Nem tudom, bármi. – Meghatódottságát meghallja Viki is. Meg sem akarja érinteni, hozzá sem akar érni az út végén a csodához, amivel találkozva eddig kisült a biztosítószeg és a férfi kielégült. Most gyereke szíve dobog a kapu másik oldalán, Viki izmos méhébe rejtve. A lehető legközelebb kerül egymáshoz apa és fia. A férfiasság méretei is gondosságra intenek, pár hónapig hanyagolnia kell a tövig hatolást. A lassú, szokásosnál rövidebb utazás hosszabb idővel, végtelen oda-visszatéréssel ajándékozza meg mindkettőjüket.
Viki békésen, ráérősen hangolódik, a törődés és a fizikai alulhangolás miatt kezdetben relaxálódik, nem hevül, a lebegés látványa a férfit időhúzásra készteti, teste visszavonul a kontrollvesztés küszöbéről. – Meseszépek vagytok. – Így kéne maradni talán reggelig vagy délig. A természet rendje azonban az, hogy a nőben rakódnak egymásra a hatások.
- Pompás vagy! Ne siess! – kapaszkodik a mellette támaszkodó férfi csuklójába és suttogásnál nem futja többre. Mozdulatlan, alig jelek kell, hogy vezessék a férjet. Viki beszívja az alsó ajkát, alig hallhatóan sóhajt – az apró jelek.
- Ajándék vagy, Kedves! – Pest felé a kocsiban, a zuhany alatt és amikor bebújt mellé az ágyba, még akkor is úgy érezte, nem tudja magát visszafogni az éjjeli hazaérkezésekkor szokásos, Viki által is kedvelt türelmetlen, heves kielégüléstől. A hír, hogy a babája már mocorog és a látvány, Viki terebélyesedése pöttöm de immár egyértelmű – mindezek időgazdag, mámoros szeretkezéssel ajándékozzák meg mindkettőjüket, avagy mindhármukat.
Olvasd a facebookon a Csokrok nélkült már az inkubátorban, a kézirat elkészülte során!
