A közös emlékek marták a lelkét, Zsolt visszaköltözött a lakásába. Viki pillanatra nyomja a csengőt, aztán még két pillanatra. Este tízkor Zsolt nem nyit ajtót, bulizik. Rászánta magát, hogy idejöjjön és Zsolt nincs itthon, így kell lennie, hazamegy.

Zsolt kilenc óra után nem enged be senkit, telefonáljon, akinek szüksége van rá. Most mégis kinéz a folyosóra. Viki a lépcsőhöz ér, meg kell állítania.

– Gyere vissza! – megfogja a karját.

– Nem szeretnék zavarni. Ostobaság volt éjjel jönni. – Zsolt derekán egy szál törülköző van. Nincs egyedül, különben joggingban lenne.

– Nem zavarsz, sose zavarsz. Gyere be!

– Nem vagy egyedül, talán máskor.

– Gyere be! – húzni kell a lakásba. – Ülj le egy percre! – A hálószobába megy, az ajtót behajtja.

– Kislány, öltözz fel!

– Miért? Azt mondtad, máskor is vársz.

– Programváltozás van, öltözz fel!

– Miért, Zsolt? Te is élvezted kedden.

– Két perced van elmenni!

– Ki ez a nő? – kilépnek a nappaliba. – Persze, Vadnai Viki. Kibérelted Zsolt ágyát?

– Nem kibérelte, örökké az övé – bezárja a szőke lány mögött az ajtót.

Joggingban ül Viki mellé a kanapéra.

– Miért jöttél, Viki? Miben segíthetek?

– Itt alhatok ma este?

– Természetesen – a nappaliban ágyaz meg Vikinek, a lány kap egy pólót. Zsoltnak sejtelme sincs, hogy érzi magát, hallania kell, ha felkavarja az álma. Nem zárja be a hálószoba ajtaját. Képtelen aludni. – Ébren vagy? – Viki feje mellett guggol.

– Igen.

– Akkor ketten vagyunk. – A hold fénye látatja Viki arcát. Gyötrődve mondja ki, amire készül. – Kérnem kell valamit. Menj el, kérlek! – Viki monoton, gépies mozdulatokkal öltözik. Meggondolatlanság volt éjjel idejönni. Zsoltnak igaza van. Fáj. Még megáll az ajtóban, képtelen megfordulni, hogy újra búcsúzzon.

– Igazad van, ostobaságot tettem, nappal kellett volna hívjalak. Nem akartalak zavarni, figyelmetlen voltam, bocs – kilép az ajtón.

Másnap reggel az irodában már várja, amikor Viki megérkezik.

– Telefonálom kellett volna, nem rád törni késő este. Legközelebb hívlak előtte.

– A reggeli kávé mellett értettem meg, mit mondtál az ajtóban. Hónapok óta nem láttalak, hónapok óta nem éreztelek, elképzelésem sincs, mi van veled. Nem akarlak bántani. Ott voltál, egy nyitott ajtónyira tőlem. Vadul megdugtalak volna, ha maradsz, ezért kértem, hogy menj el. Nem zavartál – két tenyerébe fogja a lány arcát. Zsolt most nem kérdez, majd később. A szája csókol. Gombolja ki a blúzt, olyan óvatos figyelemmel, mint amikor először mutat meg egy szexjátékot. Meghitt a blúz kigombolása, meghitt a mellek cirógatása, amikor csókolja, az más. Viki megdermed. – Nézz rám! – Viki tekintete vezeti, nem csókolja többé a melleit, csak simít. Benyúl a szoknya alá, csúszik fel a tenyere. A lány erővel eltolja az ölétől, a szeme fél. Zsolt ujjai visszatérnek a mellekhez, Viki megint parázslik. A férfi a bugyihoz ér, levenné. Viki arcul csapja, fél, retteg, zavart. Maradéktalanul kikészült. – Nyugi! Én vagyok, Kicsim! Nyugalom! Beszélned kell a Tátráról – erővel öleli át, húzza a mellkasához, hogy ne legyen hely a kezét lendíteni,

– Nem.

– Olyan, mintha most jöttél volna haza. Iszonyúan vágyom rád és nem akarlak bántani. Idő kell, egy kis idő! Ne haragudj, most elmegyek – nyomasztó itt hagyni, de ártana, ha maradna. Kívánja, alig képes türtőztetni magát. Viki félelemmel, fájdalommal, zavartan bólint. – Nem hagylak magadra, Kicsim! Alig vártam, hogy újra öleljek. Nem vagy egyedül.

Elalvás helyett Vikin gondolkodik, nem tudja, mi lesz holnap. Hajnalodik, világosodik az ég. Mintha csengettek volna. Nem. Semmi, alhat vissza. Mégis csengetnek újra, eszébe sem jut, hogy más lehet, csak Viki.

– Próbáljuk meg! – egy lépést sem tesz, az ajtó előtt áll.

– Gyere, a hálóba! Miért jöttél?

– Azt hiszem szexért – alig hallani, amit mond.

– Kérnem kell valamit, ne használd a kezeidet! Ennyi önfegyelmet kérek, nem marad szabad karom arra is, hogy lefogjalak. Én megduglak, ha veszettül kívánlak. Nem mindig vagyok képes visszafogni magam – leveszi a bugyit. Viki tűri. A férfi két karral átfogja a derekát, halad befelé. Viki mozdulatlanul hagyja, zavartan, dermedten figyel a tekintete. Zsolt megérkezik, nincs tovább befelé. A női test, a női csípő ekkor kezd menekülni, elszaladna a lábaival, elszaladna a dereka, a csípője. A keze azért nem üt, mert ezt ígérte. – Ccsiii, Kicsim, ne menekülj! Én vagyok, én vagyok itt veled! Szeretlek, nagyon szeretlek! – szorosan kell átkarolva tartani, sebesen végez. – Volt veled férfi azóta?

– Nem. Ápoltam magam.

– Meg kell szoknod, hogy újra szerető férfi ágyék ér a csípődhöz. Azért vagyok veled, mert szeretlek. – Vikiben még ott vannak a Tátrából hozott félelmek. - Mennyi mindent hordozol magaddal?

Erőt kell gyűjtenie csupán a meghallgatáshoz. Hogy lehet ezt átélni? Óvatosan, alig érintve nyúl a melléhez, Viki behunyja a szemét, gyorsul a légzése. Zsolt nem tudja, hogyan lesz vége, addig folytatja, amíg jól esik a lánynak. Puha aligcsókot ad a simítások helyére, csak egy szellő. Viki mellkasa elemelkedik a lepedőről, közelít a férfi tenyeréhez, kisimult az arca. Zsolt nem remélte, hogy az első közös estén így látja kedvesét.

– Foglalt vagy? Az a nő, amikor itt voltam. Ha van valakid…

– Reménykedtem, hogy visszajössz. Akkor hoztam fel valakit, ha hiányzott a szex. Pár nő, ennyi – Zsolt a szavába vág.

– Mi lesz velünk?

– Visszatalálunk önmagadhoz, parázslasz mint régen.