Árpi később leteszi a Spongyabobot, az apa párnáját karolva alszik el. Viki ráébred, csupán bevezető volt minden, ami a gyászhír óta történt. Árpi még csak a gyötrődés szélén toporog, Isti dühöngő tagadása végképp váratlanul érte. Szemhunyásnyit nem alszik, a fia szerencsére megnyugodva szuszog. Még a telefon óráját sem nézi meg, amikor csengeti Zsoltot.

- Elmondtam nekik – letörten, visszafogottan közli.

- Hogy viselték?

- Isti dühöngött, hozzám vagdosta a játékait. Szóba se áll velem – sírni kezd. – Mit tegyek, Zso? A gyerekem örök haragban állt velem.

- Te is tudod, hogy nem örök, bár a kicsi most így érzi.

- Átjönnél? – Fogalma nincs, mi ütött belé. Elvész az érzelmek, érzések kiszámíthatatlan örvényben.

A kabátot is lesegítené Zsoltról, szinte türelmetlenül várja, hogy a férfihez bújhasson, mégis szemérmesen nyúl a pólója alá, csúsztatja felfelé a kezét, hogy kibújtassa belőle.

- Ne szégyelld, ha meghittségre vágysz! - működik az összhang, amit az első táncuk óta ismernek.

- Miként lehet könnyek között szeretkezni?

- Reggel nyugodtabban, erőt gyűjtve fogsz ébredni. A tested nyújt oltalmat a lelkednek, hogy van társad. – Viki lelkéhez képest a knósszoszi labirintus négy sávos autópálya, amin a kedves nő belátható ideig nem fog eligazodni. Napi hangulatához alkalmazkodva nyújthat támaszt.

Apró csókokkal halmozza el kezdetben a nyakát, később összekulcsolja az ujjaikat, felemeli a karját, a vendégszoba ágyán csuklótól a válláig érkezik meg a férfi ajka. Vikinek békességre, ellazulásra van szüksége, Zsolt ezt adja meg. Kizárt, hogy a gyász kellős közepén egy csaknem idegen férfival, friss ismeretségben működne. Mélyülő és hangosodó sóhajok igazolják vissza a tapintat sikerét. Haladhat tovább. Letolja a hálóing vállpántját, majd tovább, a derekáig teszi meztelenné a nőt. Az ellenállás apró jelébe nem ütközik, sőt! Viki köldöke, hasa a következő célpont, mélyebbre kell vinnie a vágyban, hogy a melléhez érhessen. „Sszi!” – szisszen fel a nő az első apró bimbócsóknál. – Lazíts, lazíts! Vigyázok rád! – súgja Zsolt, a hangját, a szavak erejét erogén zónaként használva. Puha, majd egyre vágyakozóbb csókkal folytatja. – Kívánlak, Viki! – Viki nem a mély kéj erejével, inkább a szeretet érintésével túr a férfi hajába, megerősítve, hogy immár nem hagyja magától eltávolodni. – Szabad? – kérdezi az újabb mellcsók után. „Ihhgen.” Váltva csókolóznak és szopja lágyan a melleit. Benyúl a combok közé, a csiklóhoz. Vikit mintha áramütés érné: „Ezt ne!”

Újra kell tanulnia a nőt, egyáltalán mintha újra kéne tanulni szeretkezni, a birtoklás és az erő mellett az óvatossággal sem volt gondja, de nem megsebzett lelkű asszonynál, akinek a bizalmáért vesztett helyzetből kell indulnia. A türelem és a centiről, centire való haladás, amit segítségül hívhat. – Ezt szabad? – a bokáját puszilja. „Igen.” – mosolyog a válasz. – Ezt is? – kuncogva kérdezi, végig nyalja a talpát. „Csiklandozol, te bolond!” – csilingel a nő. Lefogja a bokájánál, folytatja a csiklandozást. Viki egész testében pörög, forog oldalra, menekülne, ha módjában állna és egyre felszabadultabban kacag. – Psszi! - teszi a nő szájára az ujját. – Vegyük le! – nyúl a szoknyaként fent maradt hálóinghez. Az ellenállás hiánya igent jelent.

Nyaldosva, puszilgatva halad felfelé a bokáktól, a térden túljutva Viki újra felszisszen. – Nem szeretnéd? – A nő a fejét ingatja. – Semmit? – „De, téged igen.” – Zsolt meg sem próbálja megérteni, eligazodni rajta, miért kell egy zónának kimaradnia. Egyetlen feladata van, tisztázni, észrevenni a zaklatott körülmények között élő kedves kiszámíthatatlan határait. Idővel a gátak majd feloldódnak, veszít, ha erőlteti, fel sem merül, hogy ne fogadná el a Viki diktálta tempót. Támaszt nyújt nappal és megnyugtatást teremt a fel-fellobbanó hév kielégítésével.