Este Zsolt beváltja tegnapi ígéretét, van mit bepótolnia.
- Egy terhes kismamának kötöd be a szemét? – kuncog Viki, amikor megkapja a szemmaszkot.
- Bizony! Egy terhes kismama ne tegyen mást, csupán érezze, ami történik a bőrén! Nem kell látnod még a holdfényt sem, legyen elég a cirógató tenyerem! – búgja.
- Ezek az ujjaid – viháncol tovább.
- Mindjárt elhallgatsz, a sóhajaidat fogom hallani és mozdulatlanul, hangtalanul kéred a folytatást.
- Basszus!
- Ugye mondtam – elégedett kéjjel nyugtázza, hogy Vikiben ragadnak a szavak.
Oldalt fekve, háttal maga felé fordítva szoros közelségbe húzza, mellkasával érzi a párja apró rezzenéseit. Egyik kezével átnyúl a nyaka alatt, állát felfelé feszítve üzeni, hogy a nőnek nincs játszási tere, nem kérhet, nem gondolhat másra, pusztán arra, amit Zsolt nyújt neki. Elvész a régi karakán dominancia, a „nyugodt erő” utasító éle. Édes-kéjes, kedves, de semmit nem veszít a határozottságából, magabiztosságából. Parancsolnia sem kell, elég suttogni, Vikinek mégis a csípője mélyéről indul a bódulat, hallgatnia KELL az oly sok örömöt nyújtó barna hangra. Talán a tapasztalat már kialakította a reflexet, hogy Zsolt kezére adva magát csupa gyönyör vár rá.
- Megváltoztál, nemcsak a dombocskát növesztettél – végig simítja tenyerét Viki kikerekedő hasán köldöktől kezdve meg sem pihen, csak a csiklóján. Itt sem tesz semmit, érzékien betakarja az ujjaival – A melleid megduzzadtak, asszonyosan vonzóvá tesznek, az utcán eltakarnálak egy csadorba, más férfinek ne csorogjon a nyála, az enyém vagy. Én használlak és ezt csak tőlem kapod meg, észbontóan érzékenyek lettek a bimbóid.
- A francba! – préseli ki a mámorba fúló hangokat. Folytatást AKAR, Zsolt nem hagyhatja abba! Mintha nem az ágyukon feküdne, hanem egy puha szivacsba süppedne bele.
- Azt akarom, hogy így élvezz el! – továbbra sem utasít, lihegve duruzsol Viki fülébe, szinte süt a lehelete. Viki állát tartva őrzi a fölényét, másik kezével nem nyúl csak a két bimbó egyikéhez. Bal oldalon köröz, van mozgástere, duzzadt és forró a csúcsocska, majd jobb oldalra vált, ujjai közé csippenti és felfelé feszíti, húzza.
- Ssszzíí – Viki miért szisszen fel? A fájdalomtól vagy a gyönyörtől? Esetleg mindkettőtől együtt?
- Ne panaszkodj! Mondd ki, hogy akarod! Felesleges tagadnod, érzem! – Valóban tudja, Viki lábfejét a sajátjai közé fogja, határozott, erőteljeses spiccre egyenesednek az ujjak. A mellkasa úgy feszül meg, hogy közben keményen Zsolt vállához préseli a sajátját. – Mondd ki, Kicsim!
- Ahkarom! – úszik a mámorban.
- Folytasd, azt is hadd halljam!
- Foolytasd! Szeretném!
- Ez az így tovább! Rá foglak szoktatni, hogyan használd a melled! Ezt minden alkalommal megkapod tőlem.
- Sszii!
- Semmi, egy kicsit hűvös! – ismét síkosítóval keni be az ujját, az előző adag megszáradt, beszívódott, elpárolgott, mentolosat választott, ami hűsíti a nőt. Azonban a hideg ilyenkor izgató. – Újra és újra megismétlem, egyre érzékenyebb leszel. Egyszer valamikor Flóra születése után elvarázsolnak ezek a bimbó-gombocskák. Hozzájuk nyúlok a konyhában, és elveszel, átlépsz egy másik dimenzióba, ahol nincs más, csak amit én kérek tőled.
Hallja-e Viki, amit Zsolt mond? Ködösen. A bőre a talpán is bizsereg, a lábán, a combján kedves sündisznók mászkálnak, az öle már tátong, egész teste felkészül a férfi befogadására. Hallja, mégsem kapnak jelentőséget a szavak. És még nem kaphatja meg a feloldozó kielégülést. Zsolt terpeszben felé telepszik, Cseppecskéjükre, Viki hasára óvatosan vigyáz, letörli a ki tudja milyen ízű síkosítót. Kezdetben köröz nyelvével a melleken, miközben Viki csuklóit a feje felett lefogja, aztán jönnek a csókok. Nem tesz mást a nővel, nem ér sehol hozzá, kizárólag a ciciknél. Nyelve után következnek a puszik, csókolja, végül lágyan szopja.
- Nem bírom tovább! Mire vársz?
- Élvezd! Így akarlak látni! Kiéhezve, kínlódva a kielégítetlenség sóvárgásában.
- Szemét vagy!
- Vikiii! – fenyegetéssel zsúfoltan válik rekedtté. A tiltott szó, amit soha, semmikor nem használhat a nő és amiért csattant már pofon is.
- Ne haragudj! – kissé oszlik fátyol, ami elborította az agyát. - …Akkor, gazember!
- Az más. – Miért fontos Zsolt számára egy-egy szó, illetve annak tiltása? Viki sem tudja. Talán arra emlékezteti, hogy ki az úr a házban. Viki elfogadja, ezen nem múlhat a kapcsolatuk, látszólag apróság, de Zsolt kötelezővé teszi a kimondhatatlanságát. Tele van a szótár hasonló szavakkal, amik szabad utat kapnak. – Csintalan vagy! – elfogadja a pótmegoldást, Vikinek lehetőséget kell kapnia a véleménye, érzései megfogalmazására. – Kizökkensz.
- Visszahozol – kacérkodik.
- Ebben biztos lehetsz.
- „Biztos is vagyok. Ezzel élsz néha vissza.” – Viki megtartja magának a gondolatot. Nem kizökkenni szeretne, hanem végre megkapni Zsolttól a megnyugvást, a férfi azonban nem ajándékozza meg, tovább csigázza az epekedést. Vagy mégsem?
Ismét Viki mellé fekszik, kevés kisegítés szükséges a mámorpöttynél. Viki csiklóját csippenti és kissé morzsolja ujjai között, ennyi kell. A nő kielégülésének hullámai nyakától a bokájáig futnak, szaladoznak oda-vissza. Kimerülten és ernyedten piheg Zsolt karjaiban.