Péntek este Zsolt nem árulja el, hova mennek. Annyit kér, Viki miniszoknyát és harisnyatartót vegyen, ne legyen rajta melltartó. Szexklubba érkeznek.
– Viccelsz?
– Egyszer ki kell próbálni – mosolyog a férfi –, első osztályú a műsor és a kaja.
Zsolttal biztonságban van, szoknia kell a félhomályt. A vendégek a bokszokból jól látják a táncosokat, és egymástól olyan távol szórakoznak, hogy az sem zavaró, ha a saját örömükkel vannak elfoglalva.
A hatszemélyes asztalhoz utolsónak érkeznek, bemutatkozás nélkül leülnek. A három férfi vacsora alatti társalgása arról tanúskodik, hogy nem először találkoznak. Viki azon tűnődik, vajon Zsolt hányszor járt itt. Az ismeretlen társaságban a sztriptízlányok előadását szemléli, pompás alakjuk mellett hajlékony, képzett táncosok.
A desszertre várnak, amikor Zsolt megsimogatja a térdét. Ezért javasolta a miniszoknyát és a harisnyatartót. Oda-vissza húzza az ujjait, túljut a harisnya szélén, Viki meztelen bőrénél jár. Halad tovább felfelé, eközben a barátokkal közös ismerősről beszélget. Zsolton semmi nem látszik, szemtelenül nyugodt marad. Viki próbálja elképzelni, mi lesz a vége. A fiúk közben áttérnek a sportra, a legutóbbi vízilabdameccs a téma. Zsolt látszólag közömbösen dumálgat, miközben keze Vikivel foglalkozik.
Viki fagylaltkelyhet kér, abban bízik, hogy a hideg édességbe menekülhet.
– Vanília- és málnaízed van – Zsolt megcsókolja, a másik két férfi beszélget tovább. Az idegen pasiknak magától értetődő, hogy elmerül a lány ajkában. A szex-szel fűtött környezet, a férfi növekvő vágya ketyegő bombává válik. A fiúk tapintatosak, nem látják, hogy a barátjuk elveszti a fejét.
Mélyen felnyúl a szoknya alá. Viki szeretne felébredni az izzasztó álom valóságából, ugyanakkor Zsoltot érezné. Ledől egy gát, belekapaszkodik a férfiba, kiszakadnak a társaságból. A kéj útjára lépnek. Zsolt magához szorítja Vikit, a száját akkor bocsátja szabadon, amikor a nyakát érinti a nyelve. – Engedd! – A keze a szoknya alatt játszik.
– Ne most, és ne itt! – szorítja Zsolt csuklóját, eltolná a combjától.
– Nézz rám! – Zsolt vágya perzselő. – Akarlak, Viki, itt és most!
– Ne szórakozz, Zso! Nem dughatsz meg! – suttogva beszélnek. Mi a franc ez? A támla hátradől.
– Csak egy gombnyomás. – Az ülés alá vezeti Viki kezét, a háttámla mozgatható. – Úgy állítod, ahogy akarod. – Lejjebb ereszti az ülést. Végigsimítja a melltartó nélküli, érzéki domborulatokat. – Gyönyörű vagy!
– Nem vagyunk egyedül!
– Nem látnak semmit, csak én vagyok itt veled! Nézz rám! – Benyúl a blúz alá. Viki homorítva nyomja mellét a tenyeréhez. – Ezt végképp nem látja rajtam kívül senki. Akarlak! Add meg, amit tudsz! Engedd el magad! – A combját markolja. – Akkor is élvezni fogsz, ha idegenek látnak!
– Nehhm!
– De! Fogd meg a kezem! – Átkarolja Viki vállát, a lány szorítja a kezét. Kiszáradt a szája, segélykérően kapaszkodik a férfi tekintetébe. Zsolt zavartalanul mosolyog, folytatja a bőre cirógatását a harisnyán túl is.
– Nehh, Zsolt! – Vikit odaszögezi a felszított vágy. Elhalványul a környezet, kizárólag Zsoltot látja. A kezét markolja a vállánál. – Nem megy!
– Menni fog, Kicsim! Csak én érezlek, nézz a szemembe! – félretolja a bugyit, ujjait picit becsúsztatja. A lány forró, lucskos, a csípője remeg. Zsolt szeme nem engedi el a nő tekintetét, az ujjai nem engedik el a nőt. Viki apró, gyors mozdulatokkal élvez.
Könyököl Viki mellett, simítja az arcát. A lány kipiheni magát, felemeli a hát-támlát. A másik két fiú táncol a barátnőjével.
– Menjünk haza! – Iszonyú érzés, menekülne, mielőtt a többiek visszaérnek.
– Várjunk még!
– Zsolt, haza akarok menni!
– Maradunk még, muszáj! – Nem nyit vitát.
Visszajönnek a fiúk, az asztal túlsó széléről hozzájuk lép Zsolt barátja.
– Viki, táncolunk?
– Nem, kösz.
– Viki, légy szíves! – Zsolt szólal meg. A két férfi összenéz, értik egymást.
– Viki, táncolnunk kellene! – Nem mozdul, várja a lányt. Az összebújós dal alatt annyira húzza magához, hogy a zenétől hallják egymást. – Találkozni fogunk a bíróságon vagy az ügyészségen, Fábián Lajos vagyok, nyomozó, a barátaim Lalónak hívnak. Nem pirulhatsz el, amikor összefutunk, nem adhatod jelét, hogy így ismertük meg egymást, azt gondolnák, megcsaltuk Zsoltot.
– Hajnalban veled beszélt a kocsiból? Nem magánnyomozó vagy.
– Előfordul, hogy vezetés közben hajnalban hív. A királyi rendőrségnél dolgozom, és Zsolt jó barátja vagyok. Legyen ennyi elég, Viki!
– Mennyit láttatok? – A zaklatottságot csillapítja a tolakodás hiánya, bizalom ébred Vikiben.
– Belőletek? Semmit, csókolóztatok, ölelkeztetek. A kérdésed azt sugallja, volt más is. Nézz körül, milyen magasak az asztalok, és hol vannak az ülések! Takarásban van minden. Nyugi, Viki! Csak te és Zso tudjátok, mi történt veletek.
– Mióta vagytok barátok? A pillantásotok beszél egymással.
– Nyolc éve, néha szavak sem kellenek köztünk. – Lalo kedvesen közvetlen. – Örülök, hogy megismertelek, és örülök, hogy Zsolt megismert. Dühös vagy, látszik rajtad.
– Zsolt vad volt.
– Pár perce találkoztunk csupán, most mégis hallgass rám! Okoz meglepetéseket, mégse hagyd ott ma este! Csak akkor menj el, ha reggel is úgy gondolod! Egy éjszaka, amit kérek. Nem hosszú idő.
Zsolt állva várja őket, amikor visszakíséri az asztalhoz. Indulnak haza.